Orbán szeretetetteljes rasszizmusa, és a (nem) létező cigánykérdés
Berki Sándor felkérdezte Orbán Viktort a parlamentben a debreceni szurkolók nyíregyházi cigányozós, karlendítős vonulásáról. A miniszterelnök válaszában pedig zseniálisan próbálta meg egyszerre kiszolgálni cigány és szélsőjobboldali szavazóit is. Még ha ez a valóságban nem is működhet és nem is működik.
Ha még nem tetted, iratkozz fel a hírlevelemre, ha pedig már az olvasói közösség tagja vagy, akkor köszönöm, ha támogatod a 2026-os rendszerváltó kampányomat. Extra tartalmakkal hálálom meg. Velem tartasz?
Először is le szeretném írni, Orbán Viktor szerintem nem rasszista, de abban a helyzetben, amikor egy olyan szavazói tábort kell összetartania, amelyben meghatározó szereplő a cigányság egy része, illetve a soviniszta, idegengyűlölő indulatokra fogékony tábor is, Orbán úgy döntött, hogy a politikai haszon reményében kell rasszista indulatokkal játszania.
Ezt úgy oldotta meg, hogy tartalmilag egy olyan szöveget mondott el, amit akár én is elmondhattam volna, arról, hogy akkor lehet ebben az országnak mindannyiunk jövője jobb, ha a cigányságot is integráljuk a társadalomba. Csakhogy a szavak és a probléma megfogalmazása már játszott a rasszista indulatokra.
Orbán arról beszélt, hogy vagyunk mi magyarok és cigányok, és meg kell oldani, hogy ez a két réteg együtt éljen. A „nem vagyok rasszista, mert nekem is van cigány barátom” régi vicc mentén elmondta, hogy ma sokkal több a törvénytisztelő cigány, mint amennyi volt, még ha nem is mind az, sokkal több a tanuló cigánygyerek, még ha nem is mind tanul, sokkal több a dolgozó cigány, még ha nem is mind dolgozik.
Kultúra vagy osztályhelyzet?
Képzeljük el ezt a szöveget, ha a szlovák vagy a román parlamentben hangzik el a helyi magyar kisebbségre vonatkoztatva. Szerintem óriási tévedés a kultúrát és a szociális helyzetet összekeverni. A cigány kultúrának és etnikumnak számos sajátossága van, de józsefvárosi képviselőként, magdolna-negyedi lakóként, úgy hogy a gyerekeim Józsefvárosba jártak óvodába és járnak iskolába, 100%-ig tudom állítani, hogy a rassz semmilyen összefüggésben nincs a tanulás akarásával, a dolgozás akarásával, vagy a bűnelkövetéssel. A társadalmi helyzet és a kisközösség, a család helyzete már igen.
Az elmúlt években számtalan cigány családdal ismerkedtem meg a munkám, a lakóhelyem és a gyerekeim kapcsán, akik elképesztő munkát raknak bele, hogy a gyerekeiket felneveljék nagyon rossz anyagi helyzetben is. Számtalan olyan embert ismerek, aki egyébként cigány, de a bőrszínén kívül semmiben sem tudnám az életvitelét megkülönböztetni a nem cigány barátaimétól. Nyilván Józsefváros, és részben Ferencváros is különleges hely, hiszen minden állami szándék ellenére itt természetesen valósul meg az, hogy csökkenek a kulturális és társadalmi különbségek. Hiszen városi környezetben él nagyszámú cigány lakosság, természetesen integrálódva a helyi társadalomba.
Ellenben látom azt, hogy a kilátástalanság hogyan vezet például a szerhasználathoz, a két-három munkahelyen melózó gyerekek szülei hogyan nem tudják nevelni a gyerekeiket, hogy az alsóbb társadalmi osztályokból kikerülő gyerekek itt helyben milyen könnyen elkallódnak. És ez bizony nem rasszfüggő, csak a cigány honfitársaink itt helyben is sokkal nagyobb százalékban esnek az alsóbb társadalmi osztályokba, ahol nem örökölnek olyan kulturális tőkét, kapcsolati hálót, tudást és képességet, ami az előrejutásra lehetőséget teremtene ebben az országban.
Ami a társadalom egy része számára cigánykérdés,
az valójában egy osztálykérdés.
Létezik cigány kultúra, léteznek egyébként főleg a zárt cigány közösségekre jellemzőbb kulturális szokások, de a problémák nem ezekből az eltérő szokásokból jelentkeznek. Ha ezekre fókuszálunk, akkor a közös ország célja sem lesz megvalósítható. Ez a cél akkor lesz megvalósítható, ha csökkentjük a társadalmi különbségeket az oktatásban, a munkában, ha esélyt és perspektívát adunk minél több embernek. Ha felszámoljuk azokat a lakhatási körülményeket, ahol egy 5 fős család 30 négyzetméteren él, hiszen az ilyen lakókörnyezet például alkalmatlan arra, hogy a gyerekek érdemben tanuljanak. Ha felszámoljuk a villany és infrastruktúra nélküli telepeket – talán ezt nem is kell magyarázni. Ha felszámoljuk azokat a kézzelfogható körülményeket, amelyek hátráltatják azokat a gyerekeket, akik beleszületnek a szegénységbe, a kilátástalanságba. Ha a családoknak esélyt adunk arra, hogy érdemben tudjanak időt tölteni a gyerekeikkel. És hosszan lehetne folytatni a sort. Ha társadalmi problémaként tekintünk erre a kérdésre, nem kulturális problémaként.
Ugyanakkor van kulturális feladat is ebben a kérdésben, hiszen a rasszizmus él a társadalomban. Egyként kell gondolnunk a magyarság teljes egészére, legyen az cigány vagy nem cigány, és mindenki számára érdemmé kell emelni azokat a történelmi eseményeket, amelyekben a magyarországi cigányság tett ezért az országért. Gondolva például 1956-ra, ahol a cigányok bőven többen vettek részt számarányukhoz képest a forradalomban, mint a nem cigányok. Ehhez mérten a muzsikus cigányokat külön büntette is a Rákosi-rendszer a forradalom után.
Vagy az olyan történelmi alakok emlékezetére, mint Puczi Béla, aki az elhíresült mondattal a száján sietett társaival az erdélyi magyarok segítségére a marosvásárhelyi román pogromnál: „Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok.” Nagyon büszke vagyok arra, hogy – ha kis szereppel is – de én is hozzájárultam, hogy emléktáblát kapjon a Nyugati pályaudvarnál.
Ezt a fajta saját történelmet vagy a saját szokásrendszert nem szabad összetéveszteni a társadalmi különbségekkel, mert a „nem vagyok rasszista, mert nekem is van egy cigány barátom” kiinduló tételből nem fog megszületni az az ország, ahol mindannyiunknak jó élni. Mert akkor lesz jó nekünk is, ha a szomszédunknak is jó itt élni.
Pontosan ezért kéne Orbán Viktornak is máshogy gondolkodnia. Ha a cél az, hogy minél több nehéz helyzetben lévő embert integráljunk minél erősebben a közösségünkbe, azt nem lehet csupán cigánykérdésként megoldani. Ezért nem sikerült a 2010 előtti kormányoknak sem, és ezért nem sikerült Orbánéknak sem.
Nem tudok vitatkozni a leírtakkal. Lányom és nevelt lányom cigány, illetve félcigány férjet választott magának. Egyik vővel sincs probléma, mindegyik dolgozik. Ki Ausztriában hetel, ki csak itthon, mert a munkája az ország másik végére szólítja. Mindkettőnek a családja, szülők, testvérek szintén az ország gyarapításán fáradoznak a munkájukkal.
Voltak cigány mukatársaim is, sokszor többet dolgoztak, mint mi magyarok. Ráadásul nem ők loptak meg a munkahelyemen, hanem a sokszor "ártatlan, ma született bárányoknak" tartott magyarok.
Számomra nincs olyan, hogy cigány, vagy nem cigány. EMBER van, és az vagy becsületes, vagy nem.