Elhozza nekünk az amerikai baloldal a biztonságot?

Avagy mit tanulhatunk Zohran Mamdani kampányából?

Ma fontos választásokat tartanak az USA-ban, ezek a választások pedig nem csupán helyi önkormányzatok és államok vezetését határozzák meg, hanem a demokrata és így a globális baloldali politika irányát is a következő évekre. Az amerikai politika ugyanis mindig kigyűrűzik mind a jobb, mind a baloldalon és inspirálja a bolygó politikusait világszerte.

Míg a Virginiai és a New Yersey-i kormányzóválasztás leginkább a Trump kormányzat megítéléséről szól, New York, Minneapolis és Seattle három olyan nagyváros, ahol a demokrata centrista establishmentet három radikális baloldali jelölt hívja ki. Ezeknek a választásoknak az eredményei, illetve a jelöltek programjai nagyban meg fogják határozni mi lesz a demokrata és a globális mainstream.

Bár a kommentárok nagyrészt az izraeli-palesztin viszonyon keresztül próbálják értelmezni a New York-i választást, ez Zohran Mamdani esetében torzít. Természetesen Mamdani muszlim származása része a történetének és politikai identitásának, de ha csak ezen keresztül nézzük, elvétjük a lényeget. Ő nem azért került a figyelem középpontjába, mert muszlim, hanem mert olyan programot képvisel, ami valós társadalmi problémákra ad választ. Ilyen programja van még Omar Fatehnek és Katie Wilsonak is, akik Minenapolisban illetve Seattlelben hívják ki magyar idő szerint ma éjszaka a Demokrata polgármestert, és meg is nyerték a Demokrata előválasztást.

Mindhármuk programja a közszolgáltatásokra és a közösségek erősítésére irányul. Omar Fateh Minneapolisban indul - abban a városban, ahol Georg Floyd halála után elindult a Black Lives Matter - így a kampány középpontjában a rendőri elszámoltathatóság és a társadalmi igazságosság kérdése áll. Mamdani leginkább a lakhatási válság kezelését és az egyenlőtlenségek csökkentését tette politikája középpontjává. Katie Wilson pedig talán a legérdekesebb, hiszen egyedüli fehér jelöltként, felső-középosztálybeli családból jön, és sikerét egy olyan mozgalomra alapozta, amely a helyi tömegközlekedés reformjáért harcolt, hogy elősegítse az alsóbb osztálybeli emberek mobilitását.

Ami mindhármuk programjában hangsúlyosan megjelenik a lakhatási kérdéseken túl, az a biztonság problémája. Ez nem véletlen, hiszen Amerikában ahol a városi lakosság nagy részei bérlakásokban lakik, a biztonság közvetlenül összefonódik az otthon kérdésével. Az előző félidős választások után erős konszenzus volt, hogy a csatatér-körzeteket nagyrészt azért vesztette el a Demokrata Párt, mert nem tudott hiteles választ adni a közbiztonsági kérdésekre. Tavaly a kongresszusi választásokon pedig Harris elnökválasztási eredményéhez képest jobban szerepeltek, mert megtanultak beszélni erről a kérdésről, es voltak koncepcióik a megoldására. Most pedig nem csak a párt centrista szárnya ad erre választ, hanem a bal szárnya is.

Tudom ez közhelynek hangzik, de mégis le kell írni: a biztonság kérdése ma minden korábbinál fontosabbá vált. Egy olyan világban élünk, ahol a kommunikáció felgyorsult, az információk mennyisége kezelhetetlenné vált, és egyre nehezebb eligazodni abban, mi igaz és mi hamis. A közösségi média állandó zajában az emberek folyamatos bizonytalanságban élnek, nehezebben bíznak meg egymásban, az intézményekben, sőt, néha a saját tapasztalataikban is. Ez a kommunikációs bizonytalanság érzelmi bizonytalanságot is szül, és ez az, ami miatt a biztonság, a rend és a stabilitás iránti vágy a politikában is felerősödik.

A politikában pedig ma sokkal inkább az érzelmek dominálnak, mint a racionalitás, hiszen a beszélgetéseink nagy része azokon a közösségi media platformokon zajlanak, amelyek az érzelmekre való hatással próbálják az embereket a felületeken tartani és interakcióra sarkallni, majd ebből pénzt keresni.

Én képviselőként sokat foglalkoztam a biztonság kérdésével, de Magyarországon erről nagyon keveset beszélünk, pedig a hozzám beérkező panaszok többsége a létbiztonság és a közbiztonság hiányáról szól. Józsefváros és Ferencváros parlamenti képviselőjeként két helyi kampányt is indítottam ebben a témakörben.

Ebben a magyar baloldaltól szokatlan témaválasztásban pedignem csak a választók inspiráltak, hanem Slavoj Zizek 2 évvel ezelőtti cikke is, amelynek utolsó bekezdését idézném:

„A baloldalnak nem szabad félnie attól, hogy feladatai mellett gondoskodjon a hétköznapi emberek biztonságáról: egyértelmű jelei vannak az erkölcsök hanyatlásának, a fiatal bandák terrorizálásának a köztereken, az állomásoktól a bevásárlóközpontokig. E hanyatlás említését gyakran reakciósnak tekintik, azzal a ragaszkodással, hogy az olyan jelenségek „mélyebb társadalmi gyökereit” kell megvizsgálnunk, mint a munkanélküliség és az intézményes rasszizmus.
Ha azonban a baloldal figyelmen kívül hagyja a közbiztonságot, akkor az elégedetlenség egy fontos területét engedi át az ellenfélnek, amely az anarchia idején jobbra taszítja az embereket. A mindennapi bizonytalanság sokkal jobban fáj a szegényeknek, mint a gazdagoknak, akik nyugodtan élnek zárt közösségeikben .”

És igen, pontosan erre a kérdéskörre próbál választ adni mindhárom jelölt programja.Nem a „defund the police” típusú rendőrség-ellenes jelszavakat követik, de nem is a büntető logikát erősítik. A bűnüldözést nem akarják leépíteni, sőt, jelentős forrásokat szánnának a közbiztonság javítására –, de a hangsúly náluk nem a megtorláson, hanem a megelőzésen és az áldozatsegítésen van méghozzá a közösség bevonásával.

Ezek a programok azt próbálják elérni, hogy a fókusz az emberen legyen, és ezek ne kizárólag rendészeti, hanem közösségi feladatként legyenek kezelve és hogy a rendszer ne tárgyként, hanem emberként bánjon mindenkivel, legyen szó áldozatról, vagy éppen kábítószerfüggő emberről.

Amit például Mamdani ír a programjában azt Józsefvárosból is ismerjük. Számtalan bejelentés és semennyi kormanyzati figyelem nem jut a közbiztonságra. A kár pedig attól függetlenül megtörténik, hogy elkapják-e a dealert, vagy sem. Megtörténik a közösségben, amely védtelenül ott marad, és elszenvedte, hogy bűnözők mellett kell élnie, és megmarad a szerfogyasztóban, aki továbbra is segítség nélkül marad. Ez pedig károkat és bizonytalanságot okoz.

A probléma tehát nem csak a bűncselekmény, hanem a kár amit maga után hagy.Ezt pedig sokrétűen, többféle módon kell helyrehozni - segítséggel, támogatással, közösségi megoldásokkal. Mert a cél, nem csupán az igazságszolgáltatás, hanem az, hogy a közösségünk újr biztonságban és jólétben tudjon élni.

Nézzük is meg hogy néz ki Mamdani biztonság programja:

New Yorkban egy új városi intézmény létrehozását tervezik Közösségi Biztonsági Minisztérium (Department of Community Safety) néven.
A koncepció lényege az, hogy biztonságot nem a rendőrség, hanem a közösség maga teremti meg. A városvezetés szerint nem több bilincsre, hanem több empátiára, segítségre és együttműködésre van szükség. Az új intézmény ezért nem a bűnözésre reagál, hanem annak okait próbálja megelőzni, és a kárait csökkenteni – szociális, egészségügyi és közösségi eszközökkel.

1. Közösségi mentálhigiénés segítők minden városrészben

A város különböző részein új típusú szakemberek dolgoznak majd – mentálhigiénés navigátorok, akik ingyenes tanácsadást és lelki támogatást nyújtanak. Ők lesznek az első kapcsolattartók azok számára, akik szoronganak, elszigetelődnek, vagy épp krízishelyzetbe kerültek.
Segítenek abban is, hogy az emberek hozzájussanak a megfelelő ellátáshoz, és ne az utcán, magukra hagyva próbáljanak túlélni. Ez a szemléletváltás az alapja annak, hogy a mentális problémák ne rendőrségi ügyek, hanem egészségügyi kérdések legyenek.

2. Krízishelyzetben nem rendőr, hanem segítség érkezik

Az új rendszer szerint, ha valaki az utcán vagy otthon „mentális válságba” kerül, nem a rendőrséget küldik, hanem orvosok, mentősök és tapasztalati segítők mennek ki hozzá. Ezek az egységek nem erővel, hanem megértéssel képesek deeszkalálni a helyzetet. A cél az, hogy senki ne kerüljön bilincsbe csak azért, mert pszichés problémája van. A város ezzel nemcsak emberségesebbé, hanem biztonságosabbá is teszi a krízis reagálást.

3. Segítőpontok a metrókban és köztereken

A metróállomásokon és nagy köztereken a DCS segítőpontokat alakít ki, ahol az utcán élők, a rászorulók vagy a bajba jutottak azonnal segítséget kaphatnak. Ezek nem rendőrségi konténerek, hanem civil jelenlétű, meleg és biztonságos helyek, ahol szociális munkások, egészségügyi dolgozók és önkéntesek dolgoznak. Így az utcán élés vagy a közlekedési terekben zajló krízisek nem a közbiztonság romlásához, hanem emberi segítséghez vezetnek. Így csökken a feszültség, a félelem és a kiszolgáltatottság mindkét oldalon, a járókelők és a hajléktalanok között is.

4. Közösségi béketeremtők a gyűlölet és erőszak ellen

A város megelőző programokat indít a fegyveres és gyűlöletből fakadó erőszak visszaszorítására. A kulcsszereplők a béketeremtők és erőszakmegszakítók – olyan helyi emberek, akik személyes kapcsolatokon keresztül oldanak fel konfliktusokat. Ismerik a közösségüket, és tudnak beszélni azokkal, akikhez a rendőrség már nem ér el. Ezek a programok bizonyítottan 30–70%-kal csökkentették a lövöldözéseket a működési területeiken. A cél az, hogy a város minden körzetében legyenek olyan közösségi szereplők, akik megelőzik az erőszakot, mielőtt megtörténne.

5. Áldozatsegítés, ami tényleg segít

A rendszer nemcsak a bűncselekmények megelőzésére, hanem az áldozatok támogatására is nagy hangsúlyt fektet. A DCS kiterjeszti az áldozatsegítő szolgáltatásokat: lakhatási támogatást, jogi segítséget és mentális gondozást kínál azoknak, akiket bántalmazás vagy erőszak ért. A cél, hogy senki ne maradjon egyedül a traumájával, és az áldozatok valódi lehetőséget kapjanak az újrakezdésre – ne csak egy telefonszámot vagy egy iratkupacot a rendőrségtől.

Ez a program arról szól, hogy nem több hatalommal, hanem több odafigyeléssel és közösséggel lehessen megteremteni a biztonságot.

Persze ennek a költségei brutálisak, körülbelül 1,2 milliárd dollárra becsülik. De a haszon nem csupán az lesz, hogy csökken a bűnözés, hanem az is, hogy erősebbé válik a közösség, és nagyobb lesz az odafigyelés.

Persze Mamdani programjával kapcsolatban is jogos szkepszis merülhet fel a választókban.

Egyrészt rendkívül költséges és összetett rendszerről van szó, amely szinte teljesen átalakítaná New York működését. Kérdés, hogy egy ilyen nagy reformot mennyi idő alatt és milyen mértékben lehet átvinni, illetve hogy lehet elmagyarázni, hogy a megtérülés nem közvetlen pénzben, hanem társadalmi biztonságban és jólétben mérhető.

Másrészt ennek a modellnek bizonyos részei nehezen, vagy egyáltalán nem ültethetőek át Kelet-Európába. Az viszont biztos, hogy ezeknek a programoknak a sikeressége erőteljesen átformálhatja a közpolitikai gondolkodás szemléletét világszerte - és vele együtt azt is, ahogyan a baloldali politika gondolkodik arról, hogyan kell az emberekhez és az ő biztonságérzetükhöz közelíteni.

A biztonság nem bilincsek és biztonsági kamerák között születik, hanem közösségben, figyelemben és felelősségvállalásban. Ha ezt újra megtanuljuk, akkor nem csak a bűntől, hanem bizonytalanságtól is szabadabb országban tudunk élni.