A nők viszik a hátukon az országot – és mit kapnak cserébe

A nőnapnak azokról kellene szólnia, akiknek nincs mit ünnepelniük.

Ma nőnap van. Ő itt a képen az anyám. Nélküle nem lennék sehol. Az a politika, amit csinálok, abból következik, amit mi együtt átéltünk, és amit a magyar társadalom többsége átélt a rendszerváltás óta, mert egyszerűen a politika nem foglalkozik az életükkel.

Anyám, aki a gyerekvédelemben dolgozott, mikor kiállt a kollégái mellett a rendszerváltás hajnalán, lesorolták a bértáblán. Ameddig a főnöke nem adott neki plusz fizetést, hogy kárpótolja vele ezt az igazságtalanságot, anyám, aki egyedül nevelt fel, az államnak dolgozva, dolgozói szegénységben élt. Anyámmal mentünk kézen fogva a hóban visszakapcsoltatni a gázt a nagymamámtól kapott kölcsönből. Anyám az, akivel karácsonyra dobókockát ajándékoztunk a rokonoknak, mert csak ennyire futotta. Aki sosem tanulta meg beosztani a pénzét a hónap végéig, mert nem volt mit. Aki hitelcsapdába került, amikor új hűtőt kellett venni. Akinek, amikor beköltöztünk a nyolcba, a lakásmaffiával kellett megküzdenie, hogy ne veszítsük el az otthonunkat. Akinek a szerelme fél évvel a házasságuk előtt halt meg a kezei között. Aki depressziós lett, majd rákos, és aki végül 2017-ben meghalt.

Nem elég egy szál virág

Ma nőnap van, és van, akinek jól esik a szál virág. És az is, fontos, hogy harcoljunk a nők egyenjogúságáért, a nők elleni erőszak ellen. De nekem a nőnap mindig azokról a nőkről fog szólni, akik küzdenek, gyerekeket nevelnek fel, és rámegy az egészségük arra az életre, amit a magyar állam kifacsar belőlük.