A nők viszik a hátukon az országot – és mit kapnak cserébe

A nőnapnak azokról kellene szólnia, akiknek nincs mit ünnepelniük.

Ma nőnap van. Ő itt a képen az anyám. Nélküle nem lennék sehol. Az a politika, amit csinálok, abból következik, amit mi együtt átéltünk, és amit a magyar társadalom többsége átélt a rendszerváltás óta, mert egyszerűen a politika nem foglalkozik az életükkel.

Anyám, aki a gyerekvédelemben dolgozott, mikor kiállt a kollégái mellett a rendszerváltás hajnalán, lesorolták a bértáblán. Ameddig a főnöke nem adott neki plusz fizetést, hogy kárpótolja vele ezt az igazságtalanságot, anyám, aki egyedül nevelt fel, az államnak dolgozva, dolgozói szegénységben élt. Anyámmal mentünk kézen fogva a hóban visszakapcsoltatni a gázt a nagymamámtól kapott kölcsönből. Anyám az, akivel karácsonyra dobókockát ajándékoztunk a rokonoknak, mert csak ennyire futotta. Aki sosem tanulta meg beosztani a pénzét a hónap végéig, mert nem volt mit. Aki hitelcsapdába került, amikor új hűtőt kellett venni. Akinek, amikor beköltöztünk a nyolcba, a lakásmaffiával kellett megküzdenie, hogy ne veszítsük el az otthonunkat. Akinek a szerelme fél évvel a házasságuk előtt halt meg a kezei között. Aki depressziós lett, majd rákos, és aki végül 2017-ben meghalt.

Nem elég egy szál virág

Ma nőnap van, és van, akinek jól esik a szál virág. És az is, fontos, hogy harcoljunk a nők egyenjogúságáért, a nők elleni erőszak ellen. De nekem a nőnap mindig azokról a nőkről fog szólni, akik küzdenek, gyerekeket nevelnek fel, és rámegy az egészségük arra az életre, amit a magyar állam kifacsar belőlük.

Azokról a nőkről, akik az egész társadalmat szolgálják, akik ledolgoznak, megfőznek, felnevelnek, kitakarítanak, és akiknek az élete szépen lassan összeomlik a dupla, tripla terhek súlya alatt.

Azokról a nőkről, akik felveszik a hitelt, és fizetik a törlesztőt, akik nem esznek, hogy a gyereküknek jusson, akiknek energiájuk sincsen fizetésemelést kérni, akik nem fogják már megemlíteni otthon, hogy csak ők végzik a házimunkát. Akik csak a gyerekükből tudnak jót, szépet és energiát meríteni, mert mást nem ad nekik a közösség. Akik nem nyaralnak, nem járnak színházba vagy moziba, akiknek a baráti körük szépen lassan szétesik a teher miatt.

Azokról a nőkről, akiket nem köszönthetünk fel nőnapon, mert ma, ebben az országban számukra nincs ok az ünneplésre.

Félreértjük a világot, ha a nőnap nem a küzdelemről szól

De hát a nőnap nem is egy ünnepnap, nem azért van,(ahogy az anyák napja sem) hogy megdicsérjük a hölgyeket, sem azért, hogy lerójuk a tiszteletet, hanem hogy tisztességet, jogot és megélhetést szerezzünk nekik. A politikában persze minden napnak, órának, percnek erről kell szólnia.

Politikusként ezen kívül minden más gesztus hamis állítás ezeken a napokon. A szépre maszkírozás mögött megbúvókizsákmányolás, a virágban rejtett bogáncs, az öltönyös férfi árnyékában valódi munkát végző nő van.

Nőnapon küzdelem nélkül a virág beismerése annak, hogy nem értjük, min mennek keresztül emberek ebben az országban, hogyan szenvednek, küzdenek, próbálják élni az életüket. A meg nem értése annak, amiben a magyar nép van 35 éve, hogy válságról válságra a többség mindig rosszabbul jár, miközben a gazdagok még gazdagabbak lesznek. Meg nem értése annak, hogy az állam nem működése, az egészségügy nem működése, az oktatás nem működése, a biztonságunk megteremtésének nem működése, az állami segítségnyújtás nem működése, a jogrendszer nem működése, az államigazgatás nem működése, a mentális egészségünkkel való nem foglalkozás minden nap terheket ró az emberekre. Sziklákat rak a hátunkra.

Igen, ebben az országban jelenleg a politika, a közösség nem leveszi a terheket az emberekről, hanem a hátukra pakolja. A jómódúak, a tehetősek pedig meg tudják fizetni, el tudják intézni, hogy ezeket a sziklákat ne kelljen hurcolniuk. A könyvelő, a jogász, a pszichológus, az alkalmazottak, de akár a megfelelő lakás, kocsi, íróasztal, egy nyaralás vagy egy jó vacsora könnyebbé teszi az életünket, miközben a túloldalon ezek hiánya teherként jelentkezik.

A világ meg nem értése van abban, amikor számon kéri a gazdag vállalkozó a pénzügyi tudatosságot azon, aki munka után mindennap hazahúzza a nagybevásárlást, hogy még megfőzzön a családjának.

A világ meg nem értése van abban, amikor még a kizsákmányoltnak, a két munkahelyen dolgozónak, a gyereket nevelőnek kell jogászt találnia, hogy az állam, a nagy cég ne tudjon vele igazságtalanul elbánni.

Egyenlőség csak akkor lesz, ha mindannyian változtatunk

Igen, összességében az egyenlőségről beszélek, amelyben a feladat nem az, hogy teljesen egyformává fabrikáljuk az embereket, hanem hogy megteremtsük azt a helyzetet, hogy a hátadra rakott sziklák mennyisége ne azon múljon, hova, milyen nemmel születsz, és kiket ismersz meg életed folyamán.

Az egyenlőséget akarni egyszerűen azt jelenti, hogy felismered: vannak előnyök és hátrányok, amelyek már azt is meghatározzák, ki milyen képességeket tud a tehetségéből kifejleszteni, mit ad neki a sors, és felismered azt, hogy a közösségnek ebben van dolga. Van dolga abban, hogy kevesebb legyen a különbség a magunk mögött hurcolt sziklákban. Mert együtt csak akkor vagyunk erősek, ha a közösség minél több tagja erősnek érezheti magát.

A nőnap tehát nekem erről szól: arról a több százezer vagy millió nőről, aki hurcolja ma is, és az év minden másik napján is a sziklákat, és arról, hogy olyan világot teremtsünk, ahol az államhatalom, a piaci szereplők és a jómódúak egyaránt megértik, a többiek pedig kiharcolják a jobb közös életünk alapfeltételeit.

Ahol egy nő, aki a rendszerváltás utáni Magyarországon egyedül nevel gyereket, minden pillanatban, amikor bajba kerül, segítséget kap, hogy ne újabb teher nehezedjen rá, hanem esélyt kapjon egy jobb életre. És akkor majd nem adjuk a virágokat nőnapkor, hanem kinyílnak végre a virágok.